Az emberek között zajló rejtett, tudatalatti játszmákat elsőként Eric Berne, a tranzakcióanalízis kidolgozója írta le. Elmélete abból a megfigyelésből indul ki, miszerint az árvaházban nevelkedett gyermekeknek hiába elégítették ki a legalapvetőbb fizikai szükségleteiket (étel, ital, pelenkacsere, megfelelő szobahőmérséklet, stb.), mégis sokan megbetegedtek, vagy sajnálatos módon elhaláloztak. René Spitz kutató rámutatott, hogy ezek a kisdedek érzelmileg el voltak hanyagolva, ami komoly ingeréhséghez vezetett, sőt, sok esetben végzetes kimenetelű volt.

Az ettől függetlenül, felnőtteken végzett ingermegvonásos kísérletek is azt bizonyították, hogy ha nem ér bennünket elegendő mennyiségű és minőségű inger – fizikai és szellemi egyaránt –, az agyunk elkezd belső ingereket termelni, vagyis elkezdünk hallucinálni, ami átmeneti lelki zavart okozhat.

Vagyis, nem csak a kisgyermekek vágynak a többé-kevésbé folyamatos külső ingerekre, hanem a felnőttekben is megmarad a gyermeki ingeréhség, legfeljebb átalakul a megnyilvánulási formája, például elismeréséhséggé. Szükségünk van arra, hogy észrevegyenek, megbecsüljenek, értékeljenek. 

Ebből született a Berne-féle játszmaelméleti elv: akármilyen legyen a társas érintkezés, biológiailag mindenképpen előnyösebb, mint ha nincs érintkezés. Ez talán megmagyarázza, hogy miért maradnak sokan nagyon rosszul működő társkapcsolatban (pl. ahol rendszeresen bántalmazzák őket, vagy lelki terror alatt állnak), mert számukra a rossz kapcsolat is jobb, mint ha nem lenne semmilyen kapcsolatuk, és legtöbbször attól tartanak, hogy nem találnak új társat, ha a régit elhagyják.

Berne simogatásnak nevezi az összes olyan megnyilvánulást (lelki, fizikai, mentális, stb.), amely a másik személy jelenlétét nyugtázza, és tranzakciónak a simogatások cseréjét.

A játszmák rejtett tranzakciók sorozatai, amelyek, bár nem tudatosak, mégis pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé haladnak. Ezt úgy képzeljük el, mint egy előre megírt forgatókönyvet, ahol szinte biztosan meg lehet jósolni, ki mit fog tenni vagy mondani egy adott helyzetben, például egy veszekedés során. Tipikus eset: a feleség kérdőre vonja a férjét, amiért szétszórta a levetett ruháit a házban, a férj félvállról odaszól, hogy sietett, a feleség egyre idegesebben kritizál, a férj is bekapcsolódik, durvábban szól vissza, a feleség duzzogva elvonul, várja, hogy jöjjön vigasztalni a férje, a férj vagy megy, vagy nem megy, attól függően mi a forgatókönyvük folytatása. Tulajdonképpen egyiküknek sem jó ez a visszatérő veszekedés, de nem tudják leállítani a játszmát, annyira automatikusan működik. És még mindig jobb, ha vitatkoznak, mint ha nem szólnának egymáshoz.

A játszmáknak mindig van valamilyen rejtett célja, valamit el szeretne érni az egyik fél, mégpedig az, aki kezdi az adott játszmát. Valamilyen előnyhöz jut általa, vagy teljesül valamely vágya, netán hatalomhoz jut. 

A játszmák nemzedékről-nemzedékre szállnak, szociális tanulással sajátítjuk el a szüleinktől, nevelőinktől. Egy családi minta, amit észrevétlenül követünk, akkor is, ha a szüleinket megszóltuk érte annak idején. Egyetlen módja a játszmák leállításának, ha tudatosítjuk magunkban a viselkedésünket, és belátjuk annak káros hatását a kapcsolatainkra nézve.

A játszmákban sokszor nem is úgy viselkedünk, mint ahogy egy felnőtt embertől elvárható volna, hisz a bennünk lévő felnőtt én-állapotunkon kívül létezik két másik én-állapotunk is: a gyermeki én-állapotunk és a szülői én-állapotunk. Ezek nem szerepek, hanem érzések és viselkedések összefüggő rendszere.

Az én-állapotaink jellemzői:
 

Gyermek: báj, alkotóképesség, öröm forrása. Ugyanakkor dac és lázadás is. Kétféle megnyilvánulási formája van: az alkalmazkodó és a természetes, ösztönös gyermek.

Felnőtt: a fennmaradáshoz szükséges, adatfeldolgozó, tapasztalatszerző, reális, tárgyilagos részünk.

Szülő: bizonyos válaszokat automatikussá tesz ez a részünk, így időt és energiát takarítunk meg. A szüleink, nevelőink intelmeit, szabályait, elvárásait tartalmazza. Jelszavai: „Így szoktam.” „Így kell.” „Így illik.”


Ha megnézzük ismét a fenti példát, ahol a házastárs vitatkozik, a feleség dorgáló szülőként szól rá a férjre, azt várja, hogy a férje szófogadó és kötelességtudó gyermekként elnézést kérjen és elpakolja a ruháit. Ezzel szemben a férj először nem kapcsolódik be a játszmába, majd a következő körben szintén kioktató szülőként válaszol, amire a felesége duzzogó gyermekként félrevonul. Ezt a helyzetet úgy lehetne megoldani, ha mindketten a felnőtt én-állapotukból reagálnának, jól érvelve, egymás szempontjait meghallgatva és megértve állnának a helyzethez. Vagy másik lehetőségként pajkosan, humorral fűszerezve, mint két játékos gyermek is felül lehetne kerekedni a helyzeten. 

Berne szerint az igazi intim kapcsolatokhoz fel kell hagynunk a játszmáinkkal. A játszmák csak ál-intimitást nyújtanak, de nem tesznek igazán elégedettekké. 

Javasolt olvasmányok a témához:

  •          Eric Berne: Emberi játszmák
  •          Eric Berne: Sorskönyv – Az Emberi játszmák folytatása

 

Ha van olyan tapasztalata a játszmákkal kapcsolatban, amit megosztana ezen a fórumon, kérem, írja meg interaktív rovatunkban!

>>Vissza az Érdekes témákhoz