^Vissza a lap tetejére
Elérhetőségem:
Telefon: +36 (30) 234-8506
E-mail: czegenyi@t-email.hu

Czégényi Margit pszichológus

okleveles pszichológus, klinikai szakpszichológus
párterapeuta, családterapeuta
hipnoterapeuta ONLINE TERÁPIA

  • 1 Módszereim

    Mitől függ a pszichoterápia eredményessége? - megfelelő képzettségű szakember - vágy a gyógyulásra/változásra, és abban való hit - nyitottság, őszinteség - együttműködés - kitartás
    Bővebben...
  • 2 Érdekes témák

    Kövesse a hónap aktuális témáját, és írja meg a hozzá kapcsolódó véleményét és tapasztalatait interaktív rovatunkban!
    Bővebben...
  • 3 Elérhetőségem

    Telefon: + 36 (30) 234 8506 E-mail: czegenyi@t-email.hu Rendelési hely: Budapest, VI. kerület, Délibáb u. 10. Bejelentkezés: telefonos időpont-egyeztetés alapján, 9-20 óra között. Ha éppen terápiát tartok, néma üzemmódba helyezem a telefont, ez esetben nyugodtan hívjon többször!
    Bővebben...
  • 4 Könyvajánló

    Ajánlom szíves figyelmébe a következő olvasmányos és egyben szakmailag megalapozott könyveket, amelyek segítségére lehetnek az önismerete és az általános emberismerete gazdagításában!
    Bővebben...
  • 5 Cikkeim, interjúim

    Az utóbbi évek sajtó- és televíziós anyagából néhány kiemelt interjú-közreműködésem
    Bővebben...
Szerencsés esetben egész kiskorunktól kezdve megszoktuk, hogy gyakran dicsértek, biztattak miket a szüleink, nevelőink és a tanáraink.
Kevésbé szerencsés esetben többször elmarasztaltak, szidtak vagy kritizáltak. Szerves részünkké vált, hogy figyeljük a számunkra fontos emberek visszajelzéseit, és annak alapján ítéljük meg a saját döntéseinket és tetteinket, összességében önmagunkat.

Felnőttként leginkább a társunk, a barátaink és a környezetünkben lévő tekintélyszemélyek töltik be azt a funkciót, hogy reflektáljanak a megnyilvánulásainkra. Így például a főnökünk reakciója és visszacsatolása rendkívül fontossá válik. Persze utóbbi esetben nagy tétje lehet a vezető elégedettségének, hisz az állásunk múlhat rajta.

Pont ez a legnagyobb különbség a barátok és a tekintélyszemélyek között: míg a barátaink (ha igaz barátok) elfogadnak minket olyannak, amilyenek vagyunk, a főnökeinknek minden áron szeretnénk megfelelni, erőteljesen átlépve a személyes komfortzónánkat, mert ők ítéletet hoz(hat)nak felettünk. Meghatározóvá válik a véleményük, szeretnénk megfelelni az elvárásaiknak. Az motivál bennünket, ami az elvárt, a helyes cselekedet, és nem az, amire belső késztetést érzünk. Munkahelyi környezetben ez rendben van, nincs benne semmi kivetnivaló. A gond akkor kezdődik, ha a barátainknak, a társunknak is igyekszünk mindenáron megfelelni, sőt, akár áldozatokká vagy mártírokká válni a kapcsolatainkban, mert szükségünk van arra, hogy folyamatosan dicsérjenek, és tartunk tőle, ha másképp cselekszünk, kiesünk a kegyeikből.

Igaz, a barátainkkal könnyebb dolgunk van, mint a társunkkal, hisz velük nem élünk együtt, kevesebb a súrlódási felület. A társunk nap mint nap tükröt tart elénk akarva-akaratlanul, hogy milyennek lát.

Ha a másoktól érkező pozitív visszajelzés lételemünkké válik, ha ez lesz a legfőbb motiváló tényezőnk, az annak a jelzése, hogy problémánk van az önértékelésünkkel és önmagunk elfogadásával. Hisz, ha mások véleményét mindig a sajátunk elé helyezzük, azt mutatja, hogy nem bízunk a saját meglátásainkban. Akkor pedig folyamatosan az fogja motiválni a tetteinket, hogy más mit gondol rólunk, hogy milyennek kellene lennünk ahhoz, hogy biztosan elfogadjanak. Ezzel lemondunk a saját egyéniségünk létjogosultságáról. Utánzókká, követőkké válunk, belül pedig mindig marad egy kis elégedetlenség bennünk, hisz valahol mélyen érezzük, hogy ez másképp is lehetne. Megvannak az adottságaink és a képességeink, hogy önmagunk vágyainak beteljesítőjévé váljunk, mégis mások vágyait valósítjuk meg.

Mi a teendőnk?

Ha magunkra ismerünk a leírásban, azzal már megtettük az első fontos lépést: a probléma beazonosítását.

Második lépésként egy új szokást szükséges kifejlesztenünk: az önmagunkra figyelést. Ugyanúgy, ahogy képesek vagyunk mások kívánságait lesni, a saját vágyainkat is képesek vagyunk észrevenni, ha a figyelmi fókuszunkat önmagunk felé irányítjuk. Ebben segítenek az olyan kérdések, mint: Mit tennék most legszívesebben? Mit érzek most? Hol lennék? Kivel lennék? Mire vágyom? Mi kell ahhoz, hogy azt tegyem, amire vágyom?

A saját vágyaink felismerése nem mindig könnyű, főleg, ha túlságosan megszoktuk, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Vannak klienseim, akik bűntudatot éreznek, vagy önzőnek érzik magukat, ha önmagukra összpontosítanak. Pedig ez nem bűnös dolog. Valószínűleg sok negatív visszajelzést kaptak életük során nevelőiktől, ha mégis így érzik. És a negatív visszajelzések nagy részét egész biztosan nem azért kapták, mert olyan rengeteget hibáztak, hanem azért, mert akik kritizálták, ők is bizonytalanok voltak önmagukban. Az a szülő/pedagógus/vezető, aki egészséges önbizalommal rendelkezik, tud dicsérni is, nem csak kritizálni.

Vagyis, fordítsunk magunkra legalább annyi időt, mint másokra. A saját gondolataink, érzéseink és ötleteink felismerésére és azok megvalósítására. A folyamat már jól működik (valamire összpontosítás), csak az irányát kell megváltoztatnunk, ne kifelé, hanem befelé figyeljünk.

Minél gyakrabban ismerjük fel és valósítjuk meg a vágyainkat, annál kevésbé függünk a környezetünk jelzéseitől, hisz már tudjuk magunkat ösztönözni, az pedig belső elégedettséggel tölt el.

Ha van olyan tapasztalata az aktuális témával kapcsolatban, amit megosztana ezen a fórumon, kérem, írja meg interaktív rovatunkban!

>>Vissza a Hónap témájához

Szóljon hozzá!